Húsvét utáni bejelentkezés

Drága … !

Aki ide tévedtél és már olvastál korábban is…

Kia szünet után, újra pötyögök pár sort, úgy döntöttem. Gondoltam ám rá, kis túlzással mondhatni, hogy mindennap, hogy ide írjak, de most vitt rá a “lélek”.

Ez a sok itthon levés arra sarkalt, hogy törődjek magammal, a párkapcsolatommal, a házzal, udvarral többet és többet.

Ezt a képet szeretném megosztani VELETEK!

Annyit írnék útravalóul csupán hozzá, hogy ebbe a korlátoltságba, beszűkült állapotba is találjuk meg a kis sarkunkat, helyünket a házba és ház körül… Ami feltölt, elgondolkodtat,  jó érzésekkel tölt el, ha ránézünk.

Ha már önismeret és a szakmai tovább képzés és home office meetingek pipa + makulátlan és tiszta a házikó… nyugodjunk meg és vegyük észre, hogy az otthonunkon belül is csodás, apró örömök, szépségek várnak, hogy észre vegyük őket.  Ha egy percre is, de álljunk meg! Élvezzük azt amit lehet, ami megadatott.

Számomra ez a mai: A madáretetős orgonafa az udvar szélén, ami mindennap egyre jobban, erősebben nyiladozik… 🙂

 

 

 

                                                                                           

 

Őrszem

Itt vagyok ragyogok…

Egy ideig nem írtam, ennek több oka is volt, amit nem kezdek el ecsetelni mivel nem mindegyik ok érdekes vagy publikus. Ebben a rövid irományban azt szeretném dokumentálni a  História blogon, ami már múltkor is megfogalmazódott bennem és szembe is jött velem többször,több helyen… riport, könyv, reklám formájában is.

‘Hétköznapi hősök vagyunk mindannyian.’

Ez a mondat, szép szlogen lenne az. Személy szerint a  húzós, mégis szép napok után annak tartom magam. Teszem a dolgom mindennap. Persze napra válogatja milyen intenzitással, temperamentummal, milyen minőségben. Ám a szándék a fontos! Ha élhetek egy kis közhellyel.

Alanyaim általában: Szeretteim, gyerekek, utca emberei.

Testet öltött hősiesség a tél búcsúztatásán: Bölcsődei farsang volt pár hete. Na milyen maskarát öltöttem magamra? Persze klasszikus nem 21. századi hős voltam, hűen magamhoz, de abszolút passzol a témához: ANGYAL. Aprócska társaságom méltányolta szárnyaimat: húzták-vonták, simogatták, nevették, ölelték szárnyaimat. (Hmmm… Így van ez a mindennapokban is, szárny nélkül, jómagammal.)

Nem direkt választottam ezt a szerepet, gondolom a tudatalattimban (?!) motoszkálhatott ez a mondat jelmez vásárlás közben… Kipróbáltam milyen ha a gúnyám is illik a bennem motoszkáló mottó(m)hoz.

A szárnyat pár óra után levettem, eltettem. A “szerepet” továbbra is próbálom megtartani!

 

Halotti beszéd

Hamis ez a szócső, valahogy nem érzem magaménak (még) ezt a blogot. Látszat felhőtlenség tör rám időről-időre, de mázsás melankóliát érzek monoton, felfoghatatlan válaszok nélküli kérdések zajlanak bennem. Beszéljen helyettem Kosztolányi.

 

Látjátok feleim, egyszerre meghalt
és itt hagyott minket magunkra. Megcsalt.
Ismertük őt. Nem volt nagy és kiváló,
csak szív, a mi szívünkhöz közel álló.
De nincs már.
Akár a föld.
Jaj, összedőlt
a kincstár.
Okuljatok mindannyian e példán.
Ilyen az ember. Egyedüli példány.
Nem élt belőle több és most sem él
s mint fán se nő egyforma-két levél,
a nagy időn se lesz hozzá hasonló.
Nézzétek e főt, ez összeomló,
kedves szemet. Nézzétek, itt e kéz,
mely a kimondhatatlan ködbe vész
kővé meredve,
mint egy ereklye
s rá ékírással van karcolva ritka,
egyetlen életének ősi titka.
Akárki is volt ő, de fény, de hő volt.
Mindenki tudta és hirdette: ő volt.
Ahogy szerette ezt vagy azt az ételt
s szólt ajka, melyet mostan lepecsételt
a csönd s ahogy zengett fülünkbe hangja,
mint vízbe süllyedt templomok harangja
a mélybe lenn s ahogy azt mondta nemrég:
“Édes fiacskám, egy kis sajtot ennék”,
vagy bort ivott és boldogan meredt a
kezében égő, olcsó cigaretta
füstjére és futott, telefonált
és szőtte álmát, mint színes fonált:
a homlokán feltündökölt a jegy,
hogy milliók közt az egyetlenegy.
Keresheted őt, nem leled, hiába,
se itt, se Fokföldön, se Ázsiába,
a múltba sem és a gazdag jövőben
akárki megszülethet már, csak ő nem.
Többé soha
nem gyúl ki halvány-furcsa mosolya.
Szegény a forgandó, tündér szerencse,
hogy e csodát újólag megteremtse.
Édes barátaim, olyan ez épen,
mint az az ember ottan a mesében.
Az élet egyszer csak őrája gondolt,
mi meg mesélni kezdtünk róla: “Hol volt…”,
majd rázuhant a mázsás, szörnyű mennybolt
s mi ezt meséljük róla sírva: “Nem volt…”
Úgy fekszik ő, ki küzdve tört a jobbra,
mint önmagának dermedt-néma szobra.
Nem kelti föl se könny, se szó, se vegyszer.
Hol volt, hol nem volt a világon, egyszer.
1933

Madárkák az erdőben:

Ma éjszaka/hajnalban kedvemre való álmom volt, ami nálam, ki jól ismer jól tudja, hogy eléggé ritka.  Szépség és a szörnyeteg szerű mesét nézhettem, hallgathattam lelki szemeimmel, füleimmel népmesei változatban. Folytatva a szálat… reggel első ténykedéseim között volt, hogy olvastam egy balladát a hűséges madárkáról. Édes keserű vasárnap reggelek! A hétnek a vége, valami másnak is talán a lezárását hozza.

Tegnap erdőt is jártunk… varázslatos órák voltak.  Átvághatatlan nádasok, csillogó vizű ér, a barna avar ropogása a lábunk alatt. – A hideggel nem törődve leültem törökülésbe és magamba szívtam a természetet, a nap melegét, tiszta levegőt. Hirtelen hálát kaptam, hálát adtam mindenért!

Ui.: A februári tavasz egyre jobban helyet lökdös magának. Hasonló erővel, ahogy én taszítom el magamtól a szorongásaimat  jobb napokon.  Élvezve a komfortzónán túli létet.

 

 

Valentin-nap

Nagy dilemma ez 2020-ban, hogy a  fogyasztói társadalom által  erősen mentorált napon ünnepeljük-e, hogy  igazán szerelmesek vagyunk, szeretünk?   Mi úgy döntöttünk igen! 

Figyeljétek ezt a fotót. Aki így tudja magát kedvesen mórikálni 3-4 évesen a fényképezőgépnek, mert kapott egy csokor virágot… 

Az ember lányának és fiának nem is lehet más közös döntése és kételye. Már akkor eldőlt szentimentalitással átitatott lényem jövője. Hasonló nyájas, kedves mosollyal várom a mai estét (is). Aki egyedülálló: kívánok neki hasonló szenvedélyes piros ruhát, mint nekem volt és hasonló nevető szemeket az ismerkedéshez… 🙂 Na megyek is és kapcsolok be valami Andrea Bocellit vagy Barbara Streisandot.  

 

Az első üdvözlés szösszenete

Öntözöm alulról a primulámat. Keresem az elgurult dilibogyós pirulámat. Megkeresem a pörgős-forgós új ruhámat…  Átölelem, simogatom táncolva ezt a kopott régi-új világot. Napoztatom a kreol testem, ez az amit szeret a lelkemmel együtt a társam itt Pesten. Átfestem az életemet… feketéből citromsárga!  Ennyi volt most bohókás kezdetnek ez a nyitószöveg Nektek mára.            

Helló Világ!

Üdvözlet a(z) Cafeblog honlapon. Ez az első bejegyzés, amelyet a Cafeblog előkészített a honlap tulajdonosának. Törölhető, tetszőlegesen szerkeszthető, és már kezdődhet is a honlap tartalommal történő feltöltésének szép és fárasztó folyamata!
Sok sikert!